Ebben a posztban a Vipassana tanfolyamon szerzett élményeket írom le. Az előzmények itt olvashatók: Vipassana - 1. rész.

Megérkezés

Szerda délután érkeztem meg a Salgótarján melletti gyerektáborba, ahol a tanfolyamot tartották. A buszmegállóban, ahol le kellett szállni már kiszúrtuk egymást a leendő meditációs kollégákkal (nagy hátizsák, ülőpárna), így együtt kerestük meg a tábort. 

Megérkezés után egy rövid regisztrációs folyamaton kellett végigmenni, ki kellett tölteni kérdőívet, ami jelenlegi lelki/egészségügyi állapotunkra kérdezett rá, illetve, hogy végeztünk-e már korábban Vipassana tanfolyamot. Ez azért fontos, mert első alkalommal New Student-nek számítunk, viszont ha végigcsináljuk a képzést, akkor onnantól már Old Student-ek leszünk, akikre szigorúbb szabályok vonatkoznak és kicsit más instrukciókat kapnak. 

Erről majd jövőre írok érdemben, amikor Old Student-ként is végigcsináltam a kurzust.

Már a regisztrációnál is külön helyen kellett a férfiaknak és a nőknek jelentkezni és a falakra ki voltak függesztve a tanfolyam szabályai, valamint a napirend.

Ismét rákérdeztek, illetve a kérdőív aláírásával írásban is vállaltuk, hogy a szabályokat megértettük, elfogadjuk és betartjuk. 

Az aláírás után megkaptuk a szobánkat, ahol még az ágy is ki volt jelölve, ki hol alszik. Később láttam, hogy ez nagyban segíti a szervezőket, hiszen nincs lehetőség beszélgetni, így nem lehet megtanulni, hogy ki hol lakik, de ha valakinek valami üzenetet kell átadni, akkor lehet tudni, hol kell keresni.

A regisztrációt lebonyolító srác mondta, hogy ő lesz a férfi menedzser a tanfolyam alatt (a nőknek külön női menedzserük van). Vele lehetett kommunikálni szóban, ha bármi kérdésünk, kérésünk volt. 

Mivel a Nemes Csend csak az esti első meditáció után kezdődik, a szobatársakkal még tudtunk pár szót beszélni, ki honnan jött, első alkalom-e, ki fogja a villanyt kapcsolni, nyitva legyen-e az ablak, zavar-e valakit ha ketyeg egy ébresztőóra, és hasonlók. 

Szép idő volt, ezért az emberek még félmeztelenül napoztak (ezt később a szabályzat nem engedte), vagy kisebb csoportokba verődve beszélgettek.

A szobába történő berendezkedés után még telefonáltam haza egy utolsót, hogy minden rendben, majd leadtam a telefont és a pénztárcámat. Ezeket minden résztvevőtől begyűjtötték és egy jól zárható szobába helyezték, hogy majd a tanfolyam végén visszaadják. Emiatt a szobákban gyakorlatilag nem volt olyan érték, ami miatt aggódni kellett volna, így nem zavart az sem, hogy a szobák ajtajai nem zárhatóak. Egy idő után már nem is csuktuk az ajtót, hogy szellőzzön a szoba, amíg mi a meditációs teremben meditálunk.

Miután minden jelentkező megérkezett, a szervezők tartottak egy rövid szóbeli eligazítást arról, hogy mi fog történni, ismét felhívták a figyelmet a szabályokra és azok betartására. Kérték, hogy a meditációs terembe még ne menjünk be, várjuk meg, amíg hivatalosan elkezdődik a program.

Este hatkor első alkalommal megszólalt a gong. Ez egy ilyen kézben hordozható fém harangszerűség volt, amit mindig valamelyik szervező vitt magával. Ezzel körbejárta a tábor területét, így mindenhol jól lehetett hallani és lehetett tudni, hogy valami történés van. Pár nap után már fejből ment a napirend, így szinte automatikusan mentem a gong után arra, amerre kell. 

Az első gongszó a vacsorát jelezte. Ezen a napon még kaptunk vacsorát (vegetáriánusat), de a többi napon csak pár gyümölcs és tea volt este az ennivaló (régi tanítványoknak még az sem). 

Vacsora után pedig elindultunk a meditációs terembe az első meditációhoz.

Az első meditáció 

A meditációs terembe egyesével, név szerint szólítottak minket. Mindenkinek előre kijelölt helye volt, ami a tanfolyam végéig nem is változott, kivéve akkor, ha valaki kifejezetten kérte a menedzsert, hogy máshol vagy máshogy szeretne ülni. A legtöbben a földön ültünk, egy kb. 1x1 méteres habszivacs alátét  jelezte a területünket, amire lehetett rakni a meditációs párnát, párnákat, kiegészítő pokrócokat, alátéteket és mindent, ami szükséges. Annyit kértek, hogy a szobából ne hozzuk ki a pokrócot, párnát, hanem kérjünk külön.

Akiknek a teste nem bírta a földön ülő helyzetet, azok számára biztosítottak székeket a gyakorláshoz. 

Gyakorlatilag a terembe történő belépéskor találkoztunk először a tanítókkal. Egy férfi és egy női tanító volt, aki vezette a tanfolyamot, mindketten egy kisebb pódiumon ültek, szemben a tanítványokkal. 

A férfiak a terem bal oldalán, a nők a jobb oldalon helyezkedtek el. A tanítóktól oldalra ültek a szervezők (mert a tábor során az összes szervező, konyhás, stb. is vipassana meditátor, akik önkéntes alapon vállalják, hogy segítik a tanítványokat, erről is lesz később szó). Tehát a közös, csoportos meditációk során a szervezők is részt vesznek a meditációs gyakorlatokban.

A tanítókkal szemben viszonylag erősebb formális szabályok voltak, pl. ők mennek be először a terembe és ők is hagyják el először azt (bár ez nem minden alkalommal teljesült), elvileg csak a kijelölt időpontokban lehet velük beszélni (és akkor is csak röviden, aminek megvan az értelme, a tanfolyam nem a hosszú filozófiai viták terepe), külön étkeznek, és úgy általában elkülönülnek a résztvevőktől. A gyakorlatban én azt láttam, hogy nem veszik annyira szigorúan, főleg a tanfolyam végén simán lejöttek a közös étkezéshez, lehetett velük spontán is beszélgetni, szóval nem ilyen felhők felett lebegő buddhák voltak.

Tehát bevonultunk és elfoglaltuk a helyünket. A férfi tanító angolul üdvözölt mindenkit és hivatalosan megnyitotta a tanfolyamot. Innentől fogva úgy mentek a dolgok, hogy a férfi tanító elmondta az instrukciókat angolul, utána a magyar férfi menedzser lefordította azt magyarra. Aztán a férfi tanító bekapcsolta a magnót, ugyanis a kurzust előre rögzített felvételről S. N. Goenka vezette, angol nyelven, ami után mindig jött a szintén előre rögzített magyar nyelvű fordítás. 

Goenka stílusa az elején számomra nagyon furcsa volt, de ezt mondták is, hogy készüljünk fel a mantrára, lehet számunkra kultúridegen lesz. Hát az is volt, mert elsőre - minden tisztelettel, de - pont úgy hangzott, mint egy enyhén ittas ember világfájdalommal teli dünnyögése-danolása és füstös kocsma asztalánál valamikor hajnali háromkor.

Itt egy példa Goenka énekére, ez a reggeli meditációk során hangzott el:

Szóval az elején elég szokatlan volt, de pár nap alatt megszoktam és utána már értékeltem is ezeket az énekeket. Különösen azért, mert az esti előadás során meg is magyarázta, hogy miről szólnak és néha sikerült egy-egy szót elcsípni belőle. Valamint azért is, mert például a fenti ének jelezte, hogy már csak negyven perc van hátra a reggeli meditációból :-) Én úgy hivatkoztam erre magamban, hogy kezdődik a "koncert". 

Az Anapana meditáció 

Tulajdonképpen nem is Vipassanával kezdünk, hanem egy másik meditációval, aminek Anapana a neve és roppant egyszerű a feladat: figyeljük a légzésünket. Mielőtt belevágtunk volna, még formálisan kérni kellett a tanítókat az Anapana meditáció megtanítására, azaz a magnóról mondott páli nyelvű szöveget több-kevesebb sikerrel elismételtük mindannyian. Ennek szerintem motivációs jelentősége van, plusz kicsit az egót is csökkenti, mert hajlamosak vagyunk ugye elvárni, hogy hát kérem nekem járnak a dolgok, tessék csak ideadni.

Nem, itt most kérni kell. Egyébként ezért fontos az is, hogy a tanfolyam ingyenes, és csak és kizárólag akkor fogadnak el adományokat, ha valaki végigcsinálta. Pont azért, hogy a résztvevőknek ne lehessenek olyan elvárásaik, hogy "hát kérem én fizettem érte, kérem cserébe a szolgáltatást, mert az jár, ki lett fizetve".  

Az egónak jót tesz kicsit megtapasztalni az, amikor másnak van kiszolgáltatva az ember. A teljes tábor ilyen, semmit nem csinálunk, mindent másoktól kapunk (enni, inni, szállást), pusztán a jóindulatukra alapozva. És működik. 

Visszatérve a meditációra, ennek a lényege az, hogy megerősítse a figyelmi koncentrációt. Teljesen természetes, hogy az elme nagyon hamar elkezd elkalandozni. Bár én korábban is gyakoroltam zazen meditációt (ami szintén légzésfigyeléssel dolgozik), illetve autogén tréninget (erről is lesz majd egy külön poszt, az AT és a Vipassana összehasonlításáról), de mégis elkezdtek vándorolni a gondolataim. És nem percek múlva, hanem szinte azonnal. Ilyesmik jártak a fejemben, hogy "na akkor elkezdődött", vagy "hogy fogom bírni a tíz napot", vagy "oké, ennyi az egész, de vajon jól ülök?", és persze "mindjárt kilenc óra, hogy fogok tudni felkelni holnap?". 

Itt is az a mondás, hogy semmi baj, ha elkalandoztunk, finoman irányítsuk vissza a figyelmet a légzésre. Ne haragudjunk magunkra, pont ez a gyakorlás a dologban, hogy megerősítsük a figyelmünket. Ahogy az izmokat is folyamatosan edzeni kell, hogy tartósan nagy teljesítményt tudjanak leadni (de nem korlátlan ideig), úgy a figyelmet is meg kell edzeni, hogy koncentrálni tudjuk. És az elmének az a természete, hogy ha épp nincs erős külső inger, ami kitöltené (internet, tévé, zene, másik ember), akkor keres magának.

Vagy visszamegy a múltba és újraéli a régi kellemes vagy éppen kellemetlen történéseket, vagy előrekalandozik a jövőbe és elkezd tervezni vagy aggódni. Tehát a feladat annyi, hogy minél hamarabb vegyük észre, ha elkalandoztunk, és térjünk vissza a légzéshez.

Az első napon még viszonylag kényelmesen ültem. A Vipassanában úgy tűnt nem fordítanak különös hangsúlyt az üléstechnikára, nincs elvárt, vagy helyes mód. Volt, aki térdelt (egész speciális térdelőpárnákkal, amint láttam), volt aki tudott teljes lótuszban, vagy féllótuszban ülni, volt, aki sima törökülésben ült. 

Én a zazen során megszokott ülést választottam, lábaim egymás előtt a földön, de nincsenek egymás alá rakva. Viszonylag magas meditációs párnán ülök és a térdeim alatt megtámasztom a talajt, hogy stabilan három ponton érintkezzem a földdel (fenék és két térd). Sajnos kiegészítő párnákat nem vittem (itthon használok, sima ikeás hengerpárnák), így pulóverekkel és a kabátommal támasztottam alá a térdem. Mivel az első meditáció viszonylag rövid volt, így nem okozott nagy problémát az ülés...a későbbiekben viszont igen.

Valahogy így néz ki, persze a kép csak illusztráció:

A kéztartást direkt nem alkalmaztam, mert az a zazenre jellemző és benne volt a szabályokban, hogy ne keverjük a technikákat, így simán a térdeimen támasztottam a kezemet.

A Nemes Csend kezdete

A gyakorlás után kezdetét vette a Nemes Csend. Ahogy vártam, tényleg nagyon furcsa volt az elején, főleg a szobatársakkal a kommunikáció teljes hiánya. Nincs jóéjszakát kívánás, nincs megbeszélése annak, hogy "neked hogy ment a meditáció". Másnap reggelinél furcsa volt, hogy nincs "szia szabad ez a hely, jóétvágyat, szép időnk van", és úgy egyébként a teljes csend, ami a táborra szált.

Pár nap alatt azonban simán meg lehetett szokni és megszeretni ezt a fajta csendet és nyugalmat. Ez első időkben óhatatlanul működtek az automatikus metakommunikatív elemek, pl. ajtónál másik előreengedésének jelzése, de később ez is beállt, egyszerűen jobban figyeltünk egymásra azáltal, hogy nem figyelünk egymásra, és láttuk, ki fog előbb odaérni az ajtóhoz. Ha határozottan megy, akkor ő megy ki előbb, ha nem, akkor én.

A szemkontaktus kerülése is furcsa volt, olyan érzés volt lesütött szemmel járni, mintha valami bűnt követett volna el az ember, holott nem, csak nehéz megállni azt, hogy amikor mondjuk egy olyan ember mellett megyek el, akit korábbról ismertem (az egyik fő szervező előző munkahelyemen volt kollégám), akkor ne intsek neki a szememmel, hogy helló. De pár nap után már ez sem zavart / érdekelt.

Első nap még nem volt előadás, a meditáció után mehettünk vissza a szobába lefeküdni aludni. Mivel én egész nap pörögtem, délelőtt még csomó mindent el kellett intézni, orvosi vizsgálatok, vásárlás, stb. ezért elég könnyen ment az elalvás.

A következő posztban (Vipassana - 3. rész) az első pár nap és az Anapana meditáció tapasztalatairól fogok írni. 

Képek forrása:

https://sites.google.com/site/balazsrozalia/vipassana-meditci

http://www.stillsitting.com/library/sitting-comfortably/