Sajnos ahogyan azt várni lehetett, a bulvárlapok felkapták és fenntartják a Dunába gurult autóban meghalt gyerekek esetét.  Most éppen a szülők fájdalmát és gyászát mutatják be. Bulvárosan. Miért? Mert ők olyan érdekesen haltak meg. Szenzációsan. Azok a gyerekek, akik hagyományosan halnak meg, szót sem érdemelnek. Az ő szüleik gyásza nem hírérték.

Bárcsak a bulvársajtó is megállna az érdekes és különleges tragédiák tudósításánál, anélkül, hogy a hozzátartozók gyászáról említést tenne. Nemcsak tapintatból, hanem azért, mert a gyászmunka bulvárszinten történő bemutatása szerintem komoly károkat okozhat azokban, akik nem tudják, hogyan kell(ene) gyászolni, és a gyászmintáikat ezekből a termékekből veszik. És ez káros. Nagyon káros.

Azért, mert a bulvár lapok általában akkor kérdezik meg a gyászoló szülőket, amikor azok a gyászmunka legmélyebb, legfájdalmasabb szakaszában vannak: amikor már felfogták a veszteséget, mint realitást, elkezdik a miértre keresni a választ, de még messze vannak az elfogadástól és az elengedéstől.
Ebben a szakaszban gyakran jelenik meg indokolatlan belső bűntudat ("az én hibám...") vagy külső bűnbakkeresés (Isten, társadalom, házastárs, szülők, stb.). Velejárója ez a gyászmunkának, hiszen valahogy helyre kell állítani az egészséges emberre jellemző, az igazságos és értelmes világba vetett hitet. Ebben a szakaszban még messze vannak az elengedéstől, a halott nélküli élet elképzelhetőségétől és elfogadásától. Természetes, hogy minél több módon szeretnék fenntartani a kapcsolatot az eltávozottal: a szobájának érintetlenűl hagyása, a hamvak hazavitelének gondolata (és sajnos néha megvalósítása), tárgyak, relikviák gyűjtése, stb. Hiszen még nem volt elég idejük arra, hogy újrarendezzék az elkövetkező életüket, immár a halott nélkül. Ahhoz előbb el kell engedni. Ez a gyászmunka feladata.

És pont ebben a fázisban érkeznek a bulvárriporterek. Akiknek a szenzáció a fontos. És ilyenkor még friss a hír, intenzív a fájdalom... Hamis és álszent empátiával felnagyítják a gyászolók fájdalmát, hogy annak bemutatása még megrázóbb, érzelemkeltőbb legyen. Ez a bulvár lényege.

Ahogy ezt az egyik szennylap munkatársai tették:

„Eddig hittem Istenben. Többé nem tudok. Haragszom rá, amiért elvette tőlem a gyerekeimet. Nem akarunk koporsós temetést. A gyászszertartás után hazahozzuk a hamvakat, hogy haláluk után is együtt maradhassunk a gyerekekkel” - fogadkozott az édesanya. A megtört édesapa, Grézló Tamás búcsúzóul azt mondja, nem tudja, mikor lesz képes újra Martinra mosolyogni. Úgy érzi, ha megteszi, azzal halott fiait árulná el."

Minek kellett ezt leírni?

A gyász feldolgozásához, a halott elengedéséhez, a sebek begyógyulásához túl kell esni ezeken az érzéseken, és bízom benne, hogy a házaspárnak is sikerülni fog. Jelenleg ők is a gyászmunka fentebb leírt szakaszában vannak, amikor a veszteséget már felfogták, de elfogadni még nem tudják. Ez ilyenkor természetes. Azonban ha ezen az állapoton idővel nem tudnak túllépni, az már számukra, az élők számára is károssá válhat. Különösképpen veszélyeztetett az életben maradt kisfiú, akinek talán mindenkinél jobban szüksége lenne arra, hogy a szülők egészséges lélekkel tudják támogatni őt, mint egyetlen, megmaradt gyereket.

De ez csak a család feladata, és egyáltalán nem tartozik a nyilvánosságra. Ennek ellenére a bulvárlapok a saját hasznuk növelése érdekében mégis nyilvánosságra hozzák őket, nem törődve azzal, hogy ezek az érzések és mondatok, ha kinyomtatják őket, akkor borzasztóan rossz mintát mutatnak a gyászmunkára. Milliók számára.

Mert sajnos a mai társadalomban sokaknál már nincsenek meg a gyászolásnak azok az kultúra által előírt szabályai, rítusai, amik régen egy közösségen belül mindenki által ismertek voltak. Nincsenek egységes rituálék. Még a gyászruha viselése is bizonytalan. A gyászoló nem tudja, hogyan "kéne" gyászolnia, a rokonok és barátok pedig nem tudják, mit kezdjenek a gyászolóval. Mit lehet neki mondani? Mit kellene csinálni?
Aki pedig még nem élt át mély gyászt, az nem tudja, milyen érzés lehet, csak elképzeli. És ha ilyen újságcikkeket olvas, akkor azt hiheti, hogy ez a normális, hogy így kell gyászolni. Hogy ez maga a gyász, nem pedig a gyászmunka folyamatának egy kiragadott pillanata, ami később megváltozik. Hogy a gyász csak akkor igazi, ha örökké tartó seb marad. Hogy a fájdalom nem múlhat el.

Ezért akik újságból tanulnak gyászolni, sokkal inkább ki vannak téve annak, hogy valójában nem végzik el a gyászmunkát, hanem elakadnak. Mert azt hiszik, a sebeknek sohasem szabad begyógyulni. A rokonok, barátok úgy érzik, hogy aki gyászol, az megbélyegzett lett. Ezért félnek és elfordulnak tőle. Mert sokuknak túl kellemetlen szembenézni a halállal, a gyásszal, a veszteséggel, mindazzal, amire a gyászoló emlékezteti őket. Mások azt hiszik, hogy a jó gyász sosem múlhat el, ezért akaratlanul is bűntudatot generálnak a gyász feldolgozásának vége felé közeledő gyászolókban. Újra feltépik a sebeket.

A bulvárlapok az ilyen cikkekkel sajnos hozzájárulnak ehhez a folyamathoz, holott a valódi gyászmunka célja a sebek begyógyítása.