Egy kollégám megtalálta a vizitdíj pótlására a forrást a költségvetésben: fizessük a népszavazásra költött pénzekből. Évi 2-3 népszavi elmaradásával már meg is van a pénz.

Mi értelme van a népszavazásnak?

Ha egy kérdés annyira jelentős, hogy országos népszavazásra érdemes bocsátani, akkor biztos, hogy arról a kérdésről a két nagy politikai pártnak eltérő véleménye lesz, tehát az embereknek is eltérő véleményük lesz. Az emberek pedig pártra és személyre szavaznak, függetlenül a kérdéstől (az, hogy most díjakról szavazhattunk, annyira abszurd, hogy tekintsünk is el tőle, mint a racionalitáson kívül álló dolgtól).

Szeptemberben az egészségügyről fogunk szavazni, anélkül, hogy a téma szakértői lennénk. Ha meg kéne indokolni az álláspontunkat (legyen az akár igen, akár nem), pillanatok alatt alulmaradnánk egy, a másik oldalt képviselő szakértővel szemben.

Ennek pedig semmi értelme. Az ország sorsát érintő kérdésben olyan döntéshozási eszközt vezetünk be, ami sokkal kevésbé hatékony, mint a képviseleti demokrácián alapuló döntés.

Ha az országgyűlési választások közötti négy év nem tud elég védelmet nyújtani az aktuális kormánynak a népszerűtlenség ellen, akkor szinte törvényszerű, hogy a legpopulistább párt fog hatalomra kerülni. És az is könnyen megjósolható, hogy ez a hatalom csak rövid ideig fog tartani, ezért sűrűn váltogatják egymást a pártok, miközben az országnak nem lesz hosszútávú célja, stratégiája.

Éles a verseny és egyre jobban maradunk le.

Mi kell a változáshoz? Két új párt. Egy új baloldali és egy új jobboldali párt.

Fiatal politikusokkal, művészekkel, vállalkozókkal, tudósokkal. Olyan emberekkel, akik még nem kompromittálták magukat. És olyan idősebb, tekintélyes emberekkel, akik hitelesek tudtak maradni azáltal, hogy kiléptek abból a pártból, amelyik már nem azt képviselte, amiben hittek.

Két olyan új párt, ahol a tetteknek következményei vannak, ahol a kritika nem csak a másik oldal felé fogalmazódik meg, ahol nincs szükség őszödi beszédre...

Ha ötven év múlva visszatekintünk a rendszerváltás utáni első húsz évre, vajon mennyire kell majd azt éreznünk, hogy megint elszalasztottuk a lehetőséget...