Végérvényesen vége a nyárnak. Bár a vénasszonyok nyara azaz az indián nyár még tart, de azért már érezhetően kezd korábban sötétedni. Sebaj. Minden évszaknak megvan a feelingje. Ennek is. Elkezdődött az iskola, ismét korán kell kelni, és már lehet készülődni a karácsonyra, meg az ilyenkorra sűrűsödő ünnepekre (születésnapok, névnapok, télapó, mittomén). És lassan a szilveszterre, az év végére, a számadásokra, és a fogadalmakra...számomra legalábbis ősz eleje az a pillanat, amikor mindezek feltűnnek a horizonton. Még messze vannak, még elmosódottak, de szépen lassan bemásznak a tudatomba, elkezdenek körvonalazódni. Szeretem a várakozásnak ezt a különös állapotát. A felszínen nem történik semmi említésre méltó, zajlanak a szürke hétköznapok.  De részben ilyenkor pihenem ki a nyár fáradalmait, és fáradok el a következő nyári pihenésre.

Ha nevén akarnám nevezni ezt az állapotot, talán boldogságnak mondanám...még akkor is, ha ezt az egyik legelcsépeltebb, legfélreértelmezettebb, legmegmagyarázhatatlanabb, leginkább vágyott és soha el nem ért állapotként szokás értelmezni. Talán az a baj, hogy csak az eufóriaszerű, hirtelen jövő érzelmi megnyilvánulást tudom már a megtörténte pillanatában boldogságnak nevezni. És az ilyen állapot, mivel külső esemény váltotta ki, szükségszerűen csak rövid ideig tart.

Az a fajta állapot, amit most próbálok megfogalmazni, nehezebben nevezhető "boldogságnak". Hiszen nem történik semmi. Csupán minden rendben van. Csak később, visszagondolva, nosztalgiázva jövök rá, hogy hoppá, hát akkor én boldog voltam.

Na erre jók ezek a nyugis, szürke, őszi délutánok, hogy ilyeneken gondolkodjam.