Hogyan érjük el egy lépésben, hogy Budapestet vidám, színes, boldog, élhető, kedves, barátságos városnak érezzük?

Nézzük meg moziban a Sátántangót.

 
Tegnap legalábbis ez volt a benyomásom, amikor a szünetekben kimentem az utcára levegőzni és szinte fesztiválhangulatnak éreztem a rögvalóságot a filmhez képest.

Fekete-fehérben, majdnem nyolc órán keresztül nézni a sarat, esőt, az omladozó házakat és sorsokat és átélni, ahogy őszintén, tiszta szívből gyűlöl mindenki mindenkit, de legfőképpen önmagát.

Egyedül az aggaszt, hogy úgy érzem Magyarországon, ha nem változnak a dolgok, pontosan egy ilyen jövő felé baktatunk és baktatunk és baktatunk, lehet még nem ekkora sárban, de ilyen lélekkel.

Az Irimiásunk már megvan hozzá, a csodaváró telepiek pedig híven követik az ügy érdekében.
 
Újra és újra és újra.
 

Talán most aktuálisabb a film, mint valaha.