Tanulság: Ridley Scott Szárnyas fejvadász (Blade Runner) című filmjét csak Philip K. Dick könyvének (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal) elolvasása után szabad megnézni, akkor viszont muszáj.

A filmnek semmi köze a könyvhöz, legalábbis történeti szinten. Egyedül az alapötlet egyezik, azaz az emberre tökéletesen hasonlító, de érezni nem képes androidokat/replikánsokat üldöző ember morális dilemmája, miszerint egy android elpusztítása gyilkosságnak vagy 'visszavonásnak' számít-e. Azaz a jó öreg konfliktus, a teremtő és teremtett viszonya köszön vissza egy olyan korban, amikor technológiailag nem nonszensz feltételezni, hogy az ember képessé válik a teremtésre. Ráadásul ez a jövő nincs is olyan messze...

A könyv által festett jövő a pusztulásé, ahol a szuvat és a radioaktív por szép lassan írtja ki az emberiséget, a hatalmas lakótömbökben elszórtan, magányosan, egyedül és reményvesztetten tengődnek azok, akiknek nem adatott meg, hogy elvándoroljanak a külső bolygókra, ahonnan az androidok visszaszöktek a földre. Ezzel szemben a film világa egy zsúfolt, koszos, sötét, esős, egészségtelen, de élő és szenvedő várost mutat, olyant, amelyik csak a légkocsiból tűnik futurisztikusnak, amint leszáll az autó a járdára, az utcaképe olyan, mint bármelyik városé volt 1980-ban, amilyen napjainkban, vagy lesz 30 év múlva.

A könyvben a magányos ember a hangulatorgonán tárcsázza érzelmeit, a mercerizmus vallását hívja segítségül ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, még mindig képes az empátiára és kritikátlanul bámulja az egyetlen tévécsatornán fogható Barátságos Buster 24 órás adását, amely az egyetlen szórakozása az életben. Természetesen Buster leleplezi a mercerizmust, mint hamis vallást, és szintén természetesen Buster android. De a magányos tyűkeszűt, az emigrálásra alkalmatlannak ítélt kisembert ez nem zavarja. És Mercer segít Deckardnak is, hogy le tudja győzni Pris-t, az androidot, aki külsőleg tökéletesen megegyezik Rachel-el, az androiddal, akibe Deckard beleszeret, mert a testi vágy felülírja az értelmet, amely hiába üvölti, hogy a nő csak egy gép, egy robot, egy android. 

A filmben nincs vallás, nincs tévé, nincs tyűkeszű, de van J.F. Sebastian, aki úgy tud bejutni a Tyrell Corporation vezetőjéhez, hogy Roy Batty tanácsára hallgatva legyőzi őt sakkban. A replikáns ráébred a saját halálfélelmére és felkeresi teremtőjét, hogy meghosszabítsa négy éves életciklusát. Ehhez azonban meg kell ölnie minden embert, aki ebben meg akarja akadályozni és ezért válik azonnal 'visszavonandóvá' a fejvadász által. Ahogy Roy legyőzi sakkban teremtőjét, úgy a fizikai harcban is könnyedén elintézi Deckardot, és még itt is megőrzi morális és intellektuális fölényét, hiszen nem öli meg, mert belátja, hogy az ideje ott és akkor lejárt.

A könyvben ezzel ellentétben Deckardnak nem okoz nehézséget Roy kiiktatása, hiszen a legnehezebben, Pris/Rachel meggyilkolásán Mercer segítségével már túl van. 

Ami közös, hogy mindkét Deckard morálisan alulmarad a küzdelemben. A könyv Deckardja képtelen arra, hogy lelője Rachel-t és Rachel ezt tudja jól, megvetése jeléül öli meg látványosan azt a valódi, élő kecskét, amit Deckard a többi android kivégzésének árán vett magának és feleségének. A filmbeli Deckard életét Roy-nak köszönheti, és bár a végső ütközet során egyetlen szót sem szól ellenfeléhez, kénytelen felismerni, hogy ő csak az android kegyelméből maradt életben és nem biztos, hogy ezt nem értékelheti empátiaként, még akkor is, ha a Voight-Kampff teszt alapján a replikánsok képtelenek az empátiára. Roy megmutatta Deckardnak a halálfélelmet, hogy tudja, mit él át a replikáns akkor, amikor tudja, hogy élettartama négy évben mérhető. Az empátiára pedig csak úgy lehet vágyni, ha az ember/replikáns/android maga is rendelkezik vele. 

Ha viszont az android/replikáns is képes az empátiára, mi jogosítja fel az embert, hogy ítélkezzék felette?