Tegnap este eszméltem rá, hogy már nem sokáig utazhatok a jó öreg négyeshatoson. A Moszkvától az Oktogonig már szét is verték a megállókat, de a Ferenc körútnál még járt a villamos.

Felszálltam rá, és akkor eszembe jutott, lehet, hogy utoljára utazom rajta. Ez elvileg édesbús nosztalgikus érzést kéne, hogy kiváltson. Végülis valamit csak okozott, különben nem döntöttem volna el tegnap, hogy írok róla egy blogot. De mi a francot lehetett szeretni azokon a sárga villamosokon? Szépek? Nemigen. A célnak megfelelnek. Zajosak, büdösek, magasan a kapaszkodó, magas a lépcső, semmi extra. Mégis. Mégis mi? Talán csak annyi, hogy sok élmény kapcsolódik hozzájuk. De lehet-e nosztalgiázni a reggeli tömegnyomoron, a kánikulában terjedő penetráns utasszagon, vagy a csütörtök magasságától este 8 utáni enyhén ittas utazóközönség felettébb szórakoztató viselkedésén? Persze ez nem is a lecserélendő villamos tulajdonsága, ugyanúgy meglesz az újakon is.

Szóval maga a villamos sárga volt, zötyögött, de mégis hozzátartozott ahhoz a Budapesthez, amit egyszerre szeretek és utálok. Egy darabig biztos hiányozni fognak...